Mert újra és újra aktuálissá válik: 2018-ban a a költészet napja alkalmából József Attila Levegőt! című versével üzentek Orbán Viktornak, krétával írták fel a művet az útra a Cinege utcában: 24.hu. Ma is megtehetnénk, legutóbb a Pegazus botrány kapcsán: HVG. (A szerk.)
József Attila – szerintem – egyik legjobb verse, aki nem ismerné, íme:
József Attila: LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. november 21.
Én – ennek az írásnak a szerzője – József Attilát nem igazán szeretem, pontosabban a szerintem legalább három Attila egyik énje, a zsenije előtt térdre hullok, a többit valahogy próbálom tudomásul venni. Kezdem a bajságokkal: József Attila
Nr.1. A nyafi:
„Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset …” Makkai Ödön, a gyámja rendben támogatta Attilát, ismerősei úgyszintén, s Vágó Márta szülei még vőként is elfogadták volna, ha Attila valamiféle pénzkereső munkát is hajlandó lett volna végezni. Attila azonban inkább nyafizott.
Nr. 2. Az öngyilkossággal kacérkodás:
Először 9 éves korában történt egy eset, azonban az anyuka, – Pőcze Borbála – által teljesen elhanyagolt kiskölyök lúgkő helyett keményítőt ivott – ezt túlélte. Aztán még nyolcszor kísérelte meg az öngyilkosságot, utoljára (talán) Balatonszárszón 1937. dec. 3-án. Hogy mi történt akkor és ott, máig vitatott: Egyesek szerint öngyilkosság, mások szerint véletlen baleset. Bennem eléggé él a gyanú, hogy Attila ekkor azt a gyermekkori gyakorlatot próbálta fölidézni, amikor kölyökként régen, Józsefvárosban átugráltak a vonatok előtt (Pőcze Borbála meg valószínűleg azt sem tudta, hol van a fia). Ami meg valamikor egy nagyon buta, de kisvagány tett volt, az most – a majd középkorú költő esetében – tragédiához, és ami szerintem még rosszabb, mítoszhoz is vezetett.
A mítosz, hogy a Nemzet Költője – az elnyomott, nehéz sorú népéért küzdő zseni – csak az öngyilkosságba menekülhetett. Nem is csak az a baj, hogy utóbbi gondolat hamis, hanem, hogy tudtommal legalább tucatnyi fiatal lett öngyilkos Balatonszárszón, úgymond József Attila követőjeként. Ez szerintem mégsem Attila bűne, hanem a honi értelmiség vétke, mulasztása, hogy a dolgokat nem pontosan és hitelesen dolgozzuk föl. Ám, ha igaz, emiatt a hamis mítosz miatt fiatalok haltak meg, s én nem tudok róla, hogy ezt a jelenséget bárki is komolyan vizsgálta volna – közéleti szempontból (ez persze, lehet az én hiányosságom). Pótolni kell a tisztázást, nem kell több József Attila – epigon öngyilkos fiatal!
Nr.3. A ZSENI:
Az emberi – vitatható – gyarlóságait, ellentmondásait (az immár tudott Borderline – személyzavarát is) már nem sorolva, azért József Attila a magyar költészet géniusza, aki olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek örök érvényűek, amelyeknek a magyar kultúra meghatározó elemeinek kell maradniuk mindaddig, míg egyáltalán magyar költészetről és magyar kultúráról beszélni lehet.
Hogy Attilának a közel egy évszázada írt, Levegőt c. verse ma is mennyire időszerű, azt tán minden kicsit is figyelmes olvasó számára észrevehető. Tanulságos!
Minden emberi gyarlósága, magánéleti zavarai ellenére ezért is kell számon tartanunk, becsülnünk, s talán még szeretnünk is nagy költőnket, József Attilát.
Ruppáner János nyugalmazott tanár