Szurkoltam neked. Bíztam a gyógyulásodban, ahogyan te is, mindvégig. Erős voltál, mindig előre néztél, és az utolsó percig figyeltél mindarra, ami ebben a városban történik. Mert gondolkodó, felelősséggel gondolkodó ember voltál.
Nem jól van ez így. Mármint, a múlt idő. Nem is nagyon lehet felfogni még, pedig jól tudtuk, hogy a legnehezebb betegséggel viaskodsz. Nem, nem te adtad fel. Csak a tested, a sok-sok betegség által megtámadott fizikai valód.
Ha most látsz valahonnan, miközben ezeket a sorokat írom, elnézően mosolyogsz talán, vagy azon töprengsz, hogyan juttasd el a veszteségtől lesújtottaknak, hogy nyugi, higgyétek el, jobb ez már így. Már túl a fájdalmon, a hónapokig tartó küzdelmen, egy másik dimenzióban figyeled a rád jellemző félmosollyal a világot.
A mi ismeretségünk a felületesből közelebbire akkor váltott, amikor a Békés Kalocsáért Egyesülettel egy keretet teremtettél mindazoknak, akik úgy érezték, aggódó szemlélőből cselekvő kalocsaivá szeretnének válni. Higgadtan, őszintén, szókimondóan reagáltál arra, ami a városban történik – határozottan, de nem indulatból nyilvánítottál véleményt, gyakoroltál kritikát. Mert fontos volt neked, hogy megpróbáld, hol és hogyan lehet javítani kicsit ezen a zűrzavaros világon.
Emlékszem, milyen hálásan és szeretettel beszéltél a családodról, az ő erős és megtartó szeretetükről, ami erőt adott a betegség, a kezelések elviseléséhez, reményt nyújtott az érzéshez: még van idő, van jövő.
Most nagyon fáj, hogy elveszítettünk. De hidd el, már nem válhat semmivé, amit elindítottál. Mint egy lenyomat a lágy anyagban, ami egyre szilárdabbá válik, úgy marad velünk, amit fontosnak tartottál.
Isten kísérjen utadon, Réfy Vilmos, nyugodj békében.
Igen, ilyenkor magunkat is siratjuk. A veszteséget, amit az elmúlás okoz.