Mottó: A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát. (Gárdonyi Géza)
Mostanában biztosan már unja is olykor a kedves Olvasó, hogy nagyon sok írás kezdődik ekképpen: napjainkban, amikor minden más, mint… Nehéz viszont megkerülni, hogy életünk valamennyi területét átrendezte a járvány okozta helyzet, amelynek súlyosságáról az „érkezése” előtt kb. két héttel fogalmunk sem volt.
És valóban: másként ünnepeltük az anyák napját, elmaradt a május elsejei vigalom (és még mennyi minden!), a gyermeknap is áttelepült az online térbe, és most szólni kell a pedagógusokról, akik nem egy napra léptek át az online térbe…
Június első vasárnapja a Pedagógus Napnak szentelt ünnep. Hogy miért éppen vasárnap, amikor azon a napon személyesen pont nem köszönthetők, azt ne firtassuk – most amúgy sem lehetne átnyújtani a virágot, sajnos.
Magyarországon 1952. június 7-8-án ünnepelték először a köz- és felsőoktatásban dolgozókat, egyben ezen a napon adták/adják át az ország legjobb pedagógusai munkáját elismerő kitüntetéseket, díjakat. Engedjék el nekem, hogy történeti áttekintésbe bonyolódjak a pedagógusi hivatás kapcsán. Aki itt bolyong a nagy kékségben, számtalan elemzést, eszmefuttatást találhat e tárgyban. Összegzésnek talán ennyi: voltak lámpás a közösségek életében, voltak tekintély, példakép – és lettek lassan a fejlődésnek nevezett zűrzavaros, elkapkodott elképzelések, s az ebből fakadó feszültségek áldozataivá. Elszomorító folyamat.
Az utóbbi két hónap történéseinek lavinája elsodorta az oktatás megszokott kereteit, és szüntelen útkeresésre kényszerítette a pedagógusokat. Sokan közülük régóta szurkoltak, hogy végre épüljön már be az oktatásba mindaz a lehetőség, eszköz, módszer, amely sok országban gyakorlat, több országban vágyott és követendő példa – s ami itthon a derült égből lecsapó mennykő formájában érkezett. De: megérkezett! Megkerülhetetlenné vált a megújulás. Rémisztő talán, hogy ennek magvalósítása a katedrán – pardon: a monitor előtt – állók/ülők feladata lett, melyre nem évek-hónapok álltak rendelkezésre, hanem két nap. Idő sem volt megijedni, egy hétvége alatt ki kellett találni a digitális oktatás tartalmát, rendszerét, kereteit. És láss csodát: néhány nap, és csoportok alakultak, vagy meglévők váltottak funkciót, szívvel-lélekkel osztották meg egymással a digitális tanyagot, ahol voltak: a jó gyakorlatokat, megtűzdelve biztatással, segítőkészséggel, és a mindezek elviselhetőségéhez nélkülözhetetlen humorral. Az elmúlt hetek még nem estek át az idő szűrőjén, de annyi máris látható: az oktatást a benne dolgozók tartották talpon, mentik át a jót, építik be az újat, és majd egyszer, ha lesz idejük megállni, biztosan összegezik is a tapasztalatokat.
Kedves óvónők, tanítók, tanárok, oktatásban-nevelésben munkálkodók! Köszönjük, hogy ennyi felfordulás közepette is helytállnak, teszik a dolgukat. Higgyék el, sokan tudják, munkájuk nem lett sem könnyebb, sem kevesebb, sőt. De talán, ebben a forrongásban újra lehetnek azok, amik voltak: lámpás. Ha köd eloszlik, a fényüket újra követni fogják. Higgyünk ebben, mert hit nélkül dolgozni: tanítani, nevelni nem lehet.
Az oktatás a leghatalmasabb fegyver, amit arra használhatsz, hogy megváltoztasd a világot.
– Nelson Mandela