Kezdőlap Közélet Trianon, egy kicsit másképp

Trianon, egy kicsit másképp

Dátum

„Trianon-centenárium van. Evidenciaként kezeljük, hogy a centenáriumi megemlékezés mit jelent, mit üzen, pedig egyáltalán nem egyértelmű. Tíz évvel ezelőtt a magyar nacionalista és irredenta történelemszemlélet hagyományát, fogalmait követve és használva a magyar országgyűlés megalkotta és elfogadta „Nemzeti összetartozás napjáról” szóló törvényt, ekkor vált június 4. a trianoni szerződés aláírásának napja, törvény által kiemelt, szentesített emléknappá. Ahogy a közbeszédben leggyakrabban emlegetik, ahogy kötetcímek, tanulmányok hivatkoznak az eseményre: ez az évfordulója annak, hogy „elvesztettük Erdélyt”.   (P.B.)

Hetek óta hangos a média a „Trianoni gyásznap” kapcsán. A mi nemzedékünk, és az utánunk jövők sem kaptunk hiteles képet a történésekről. Valós és vélt sérelmek, politikai manipulációk, – olykor hergelések -, különféle érdekhalmazok hálójában vergődik az, aki tisztán szeretne látni. A határszélen élők nehezebben élték/élik meg, hogy a házuk és a szérűskert két külön országhoz tartozik; a rokonokat, barátokat csak útlevéllel lehet meglátogatni. Ma már mindez könnyebb, a környező országok nagy része velünk együtt az Európai Unió tagja.                                                                                                                      Sok írás megjelent, sok riportot, képet láttunk a megemlékezésekről. Nem ezek számát szeretném szaporítani! Cikkem azért íródott, hogy a két csatolt írással segíthessek bogozgatni a történelmi szálakat, melyek talán közelebb visznek minket a valósághoz. Történészek, szakemberek tollából származnak ezek, józan logikával, politikai felhang nélkül. Érdemes rászánni némi időt az olvasásukra.                              

                                                                                                              (B.É.)

„Miért ne írjunk Trianonról

Tamás Gáspár Miklós írása az ÉS-nek

Több megtisztelő fölkérést kaptam, hogy különféle összeállításokba – köztük kettő különösen tekintélyt parancsoló – adjak írást Trianon századik évfordulójáról. Valamennyi szerkesztőtől megkérdeztem persze, hogy kicsoda és micsoda szerepel még a gyűjteményben, és mindegyikük azt válaszolta, hogy csak magyar szerzők.

Én ezt értelmetlennek tartom. A trianoni döntés a magyar nemzeten kívül még legalább nyolcat érint közvetlenül.

Róluk, egykori és mai törekvéseikről egy-két tucatnyi szakemberen kívül alig sejt valamit a magyar értelmiség, hogy az ún. szélesebb közvéleményt ne is említsük.

Jancsó Benedek könyve, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota (I–II) 1896/1899-ben jelent meg, I. Tóth Zoltán akadémikus első könyve az erdélyi román nacionalizmus első századáról (1697–1792) 1946-ban, a mű folytatása (1790–1848) posztumusz 1959-ben. Ezek máig a legjobb magyar nyelvű összefoglalások.

A kutya se olvassa őket.

A magyar értelmiség komoly formában meg se szokta kérdezni, vajon miért akartak elszakadni a románok előbb Erdélytől, majd az Erdéllyel egyesült Magyarországtól (1848/49, 1867–1918). Miért akartak tömegesen csatlakozni a román parasztok az osztrák császári hadsereghez, a katonai körzetekhez (határőrvidék), az udvari bányakapitányságokhoz – azaz bizonyos értelemben Ausztriához – menekülve az erdélyi magyar nemesség fönnhatósága alól, s amikor ebben akadályozták őket, miért tört ki a véres erdélyi román parasztforradalom?

A néhai David Prodan akadémikus könyve a Horia-lázadásról (2 kötet, 1979), előbbi művei a Supplex Libellus Valachorumról (1948) és az erdélyi jobbágyság történetéről (1967; folytatása: 1989) persze olvasatlanok, hiszen románul vannak, de nagyon komolyan veendő és komplex válaszokat adnak a fönti kérdésekre. Magyarázatot nyújtanak arra is, II. Józseftől kezdve hogyan és miért rokonszenveztek a Habsburgok a nehéz körülmények között élő erdélyi román parasztsággal, miért bíztak az erdélyi románság vezetői Bécsben, mind 1848/49-ben, mind a kiegyezés után, s hogyan súlyosbította ez az összefüggés az osztrák-magyar konfliktust.

Melyek voltak a Román Nemzeti Párt célkitűzései? Ki volt Iuliu Maniu (badacsonyi Maniu Gyula), ki volt Gheorghe Pop de Băsești (ilyefalvi Pap György), ki volt Ion Raţiu? Alexandru Vaida-Voevod? Hogyan és mennyiben határozták meg a történelmi Magyarország sorsát? És ki volt Svetozar Miletić?

Mi volt a Memorandum-pör?

Mindezeket tudniuk kellene a magyar olvasóknak, meg azt is érteniük kellene, hogy miért éppen Aurel C. Popovici, vezető bánsági román értelmiségi, Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös bizalmasa volt az, aki megírta a hatalmasat robbanó, Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich (1906) c. könyvet, a centralizált, egységes Nagy-Ausztria manifesztumát, ő, aki szintén a Román Nemzeti Párt egyik vezetője volt? Megérteni azt, hogy miért volt a legnagyobb erdélyi román írók – Ioan Slavici, Liviu Rebreanu, Octavian Goga – magyarellenességének formája az antiszemitizmus? Miért volt az egymásra vonatkoztatott román és magyar nemzetkarakterológiák fő motívuma a pásztori kultúra, a nomádság pro és kontra? (Vö. Lucian Blaga: Spaţiul mioritic, 1936, de lásd Prohászka Lajos, Karácsony Sándor, Lükő Gábor igen hasonló metaforikus műveit ugyanebben a korszakban.)

De mindehhöz azért nem kell románul tudni. Nicolae Iorga, a legnagyobb – konzervatív és nacionalista és világhírű – román történész (meg még sok minden, egy ideig miniszterelnök: megölték a vasgárdisták) sok tucatnyi könyve olvasható minden világnyelven, ő mindenesetre a román nemzeti aspirációk tipikus kifejezője. A maga korában (1871-1940) óriási hatású európai írástudó volt, semmi erőfeszítés nem kell a megismeréséhez. Eszmetörténetileg legfontosabb munkája a bizánci birodalom története, amelyet franciául írt, s amelyet ma is olvasnak. (És persze a románok története, végtelen hosszúságú dokumentumgyűjteménnyel. Több nyelven.)

Hogyan lehetséges Iorga vagy Masaryk műveiben való elmélyedés nélkül – hozzájuk mérhető európai befolyású és tekintélyű nemzeti gondolkodónk sose volt, Szekfűt vagy Németh Lászlót csak mi ismerjük – az első világháborúnak, a Monarchia fölbomlásának, az új nemzetek diadalának a fölfogása?

Masaryk műveiből tizenhárom kötetet adatott ki az 1938 előtti csehszlovák állam magyarul (1989 után is megjelent magyarul két könyve), a Világforradalom – így nevezte a fiatal nemzetek győzelmét a régi, nemzetek fölötti birodalmak fölött – minden létező nyelvre (magyarra is kétszer) le van fordítva, az orosz eszmetörténetről szóló munkája klasszikus, a maga korában (1850-1937) csak Woodrow Wilsonhoz, Leninhez, Gandhihoz mérhető nagy ember. Nem mondhatjuk, hogy a szláv nemzetek aspirációi, a helyükről és küldetésükről vallott nézetek titokban maradtak volna. Masarykot akkoriban az egész világ szellemóriásnak tekintette, gondolatai az egész európai közéletet befolyásolták.

Nem nagyon vettem észre, hogy valaki itt komolyan vette volna az utóbbi évtizedekben. Pedig ő – meg Iorga – volt „a nagy ellenfél”, de csak árnyék. Le se kellene írni Havlíček vagy Šafařík nevét, róluk nem hallott majdnem senki.

Ki volt Nikola Pašić, a balkáni politika legnagyobb alakja? Ki volt Stjepan Radić, aki pályáját avval kezdte, hogy elégette a magyar zászlót a zágrábi Jelačić (ezt még mindig „Jellasics”-nak írjuk) téren, s úgy végezte, hogy egy szerb monarchista merénylő agyonlőtte? Miért? Mi közük Ljudevit Gaj illirizmusához? S mi köze az illirizmusnak Napóleonhoz és Herderhez? Előzménye-e a jugoszlavizmusnak? Értjük-e a szerbhorvát nyelvújítást és nyelvművelést? Hasonlít-e a miénkhez? Miért volt Újvidék „a szerb Athén”?

Miért nem volt osztrák irredenta? (Írtam róla az ausztromarxizmusról szóló négy rövid tanulmányomban a Mércén.) Hogyan bukkan föl a legosztrákabb író – Peter Handke – lelkében az elnyomott nyugati szláv (szlovén) őselem, s hogyan vezet ez a jugoszlavizmus kései pastiche-ához? (Amelyet oly végtelenül rosszul értettek, akik a Nobel-díj triviális alkalmából korholták az elvadult Handkét.)

Miért érezhette úgy a francia radikalizmus és szabadkőművesség, hogy a versailles-i („Párizs környéki”) békékben 1848 művét teljesíti be, mindenekelőtt a független Lengyelország helyreállításával? A lengyel szabadság romantikus eszméje – amely a XIX. század egyik nagy, hősi ábrándja volt (Kościuszko), a megtestesült költészet (Mickiewicz, Słowacki, Krasiński, Norwid) – a versailles-i igazságtalan békerendszer (amelyet a magyar és német uralkodó osztályok mellett eleinte csak a Kommunista Internacionálé támadott élesen, vajon miért?) egyik nagy pozitív ihletője volt. „Évszázados szabadságküzdelmek betetőzése”… Hogyan lehetséges ez? Miért volt az Anschluß az ausztriai szociáldemokrácia 1848-as gondolata, s miért nem búsult Ausztria a szláv területek elvesztése és a Magyarországtól való kényszerű elszakadás miatt?

Amit mi Trianonnak nevezünk (s amit Németország már nem nevez Versailles-nak) egyedül Európában, az éppen a nemzeti újjászületés mámorában született, a nemzeti önrendelkezés és nemzeti függetlenség gondolata jegyében. Ma a magyar hivatalos etnicizmus a függetlenségi gondolathoz szeretne kapcsolódni, de hát Trianon a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom fölbomlásának következménye, azé a birodalomé, amellyel szemben a régi magyar nacionalizmus épp úgy érzett, mint mai etnicista utódai az Európai Unióval szemben. Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?

Fönnállhatott volna az „integer”, a „történelmi” Magyarország Ausztria – a birodalmi hadsereg és a közös vámterület – nélkül? Megmaradhatott volna a birodalmi jellegű „történelmi” Magyarország etnikai alapon? Független államként, amelyben a többség nem magyar? Hiszen ez a magyar „trianoni” gondolat. Területi integritás Ausztria nélkül. Bizony Károlyi és Jászi se gondolt mást.

Így volt ez csakugyan? Miért nem értette ezt soha senki külföldön? Megpróbáltuk mi valaha megérteni a külföld értetlenségét? Megpróbáltuk megérteni a lengyel, csehszlovák, jugoszláv, nagyromán, nagynémet – egyszerre föderális és nemzeti – eszmét? Hogy miért nevezték azt (őszintén és lelkesen), ami nekünk „Trianon”, világforradalomnak, fölszabadulásnak, megváltásnak?

Hogyan lehetséges, hogy miközben a részben a régi Magyarországon élő szlávok és románok a XVIII. század óta próbálták elmagyarázni nekünk nemzeti sérelmeiket és álmaikat, a magyar értelmezők továbbra is nagyhatalmi játszmákról beszélnek, amelyek voltak ugyan, de nem lehettek volna, ha nem áll mögöttük több mint ötvenmillió kelet-európai.

Miért nem olvasunk?

Miért képzeljük, hogy regényekből meríthetünk történelmi ismereteket? Egyébként egyetlen olyan regény van (Krleža Zászlókja), amelyben látjuk a magyar uralkodó osztályt kívülről. (Krleža válogatott művei hat kötetben jelentek meg magyarul az újvidéki Forum és a budapesti Európa közös kiadásában 1965-ben, nem tartották őket titokban. De olvasatlanok.) Mit csinált 1883-tól húsz éven keresztül gróf Khuen-Héderváry Károly (későbbi m. kir. miniszterelnök) horvát bánként Zágrábban? Hogyan emlékeznek rá?

Nem figyelhettük meg, hogy a magyar nemzeti problematikáról szóló gigantikus irodalomban – amely a bennünket most érdeklő tekintetben szinte soha nem Trianon okairól és mibenlétéről, csak Trianon következményeiről szól, ha ez ugyan a múlt nélkül lehetséges – igazi nyoma lenne a Monarchia bonyodalmas örökségének. Az Ausztriára vonatkozó magyar irodalomtörténeti korpusz Ausztriát mint idegen országot kezeli (Kafka, Rilke, Canetti: külföldi írók), amely annyira áll közel hozzánk, mint Belgium. Nemrég láttam blogbejegyzést, amely Karl Kraust idézi az angol nyelvű eredetiből.

Az 1970/80-as években történtek kísérletek arra, hogy Freudot vagy Wittgensteint ne angolnak nézzük, hanem próbáljunk valamit megérteni belőlük, ami eszmetörténetileg ránk is releváns lehet, de ez elillant. (Ironikus módon a segítség ehhöz éppen Angliából érkezett, kezdve Allan Janik és Stephen Toulmin híres könyvével: Wittgenstein’s Vienna, 1973 és végezve Ernest Gellner nagyszerű kettős portréjával: Language and Solitude: Wittgenstein, Malinowski and the Habsburg Dilemma, posztumusz, 1998, az egyik legjobb könyv ez a modern antimodernizmus geneziséről.)

Majdnem ötszáz év együttélésünk után az osztrák-németekkel ma már senki nem tud németül, és fiatal barátaim Uolter Bendzseminről beszélnek.

Megkérdeztem többektől, hogy a kiegyezést osztrák oldalon ki kötötte. Ki volt Deák és Andrássy idején az osztrák miniszterelnök? Vagy csak magyarok vettek részt a tárgyalásokon? Semmi válasz. (Amúgy Ferdinand von Beust volt az a bizonyos ausztriai miniszterelnök. Wenzel Lustkandl bizonyára ismertebb, hiszen ő a tárgya, ha nem is a hőse a magyar értekező próza klasszikusának – Adalék a magyar közjoghoz, 1865 – amelyet bizonyára nagyon sokan olvastak, hiszen ismerete nélkülözhetetlen történetileg is, nemcsak irodalmi remek.)

De hát hogyan várhatjuk a magyar értelmiségtől a kelet-közép-európai kontextus ismeretét, amikor Eötvös egykor mindent eldöntő publicisztikai írásainak gyűjteménye (Reform és hazafiság, I–III) utoljára 1978-ban jelent meg, a jelek szerint senki nem olvasta, Széchenyi, Kossuth, Kemény – hogy a kisebbeket (akik szintúgy gigászok) ne is említsük – tisztességes kiadását én már nem érem meg, hogyan várhatnám el Redlich és von Srbik ismeretét a magyar értelmiségtől, amikor a mi nagy történeti és eszmei forrásaink lappanganak.

Ki gondolkozott el rajta, hogy mi volt Széchenyi, Kemény, Eötvös véleménye a nemzeti függetlenségről 1849 után (radikálisan és véglegesen elvetették; Széchenyi a saját egész pályáját elátkozta, mondván, se Kossuth, se Petőfi nem lett volna nélküle, pedig micsoda emelkedett helyzetünk lehetne mint a Monarchia vezető, arisztokratikus nemzetének), arról nem szólva, hogy tudja-e valaki, hogy Erdélyben az erdélyieknek a szabadságharc nem volt egyéb, mint magyar–román háború?

S hogy ebből milyen következtetéseket vont le – eltérőket – Kossuth és a kiegyezés nemzedéke? De abban egyetértettek, hogy a történelmi Magyarországot csak valamilyen szövetségi struktúra tarthatja meg, vagy a liberalizált Monarchia, vagy a dunai konföderáció: a „kismagyar” (nemzetiségektől megszabadult, független, etnikai) állam opciója föl se merült komolyan a XX. századig soha.

Igazuk volt? Hiszen minden nemzetek fölötti struktúra összeomlott: az első világháború után a birodalmak, a második világháború elején, majd 1989 után a föderációk. Mind a Monarchia, mind a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia megszűnt; a régi baloldal utópiája, a dunai szövetség létre se jött – még a német (újra?) egyesülés is kudarc. Miben voltak vakok ezek az éleslátó és messzelátó lángelmék?

Miért nem voltak irredenták a népi írók? (Beleértve Bibó Istvánt. És miért volt irredenta annyi liberális? Lásd: Hatvany: Das verwundete Land, 1921. Meg Márai.)

Miért utálta annyira az erdélyi magyar eliteket Németh László?

Miért lett depressziós Deák Ferenc és Arany János?

Miért gondolta mindenki a radikálisan jobboldali Ferenc Ferdinánd főhercegtől az akkor még forradalmi szociáldemokráciáig és a katolikus egyházig (és a szinte teljes nyugati közvéleményig és a nemzetiségek vezetőiig), hogy a magyar arisztokrácia hatalmát meg kell törni, akár fegyveres erővel?

Miért nem értesültek erről a nagy hatalmú és dúsgazdag mágnások?

Mindezek a kérdések – abban az esetben, ha a magyar értelmiséget foglalkoztatná a nemzeti történelem, akár kritikailag, akár apologetikusan – a magyar kultúrán belüli eszmecserék beszédtárgyai lennének. Így azonban marad a francia intrika és a zsidó árulás vagy a „hagyjanak-békén-ezekkel-az-elavult-sovén-szamárságokkal” szerény kínálata. S az igazán ígéretes kérdés – miért volt (sikeres vagy kudarcos) nemzeti projektjük a lengyeleknek, délszlávoknak, csehszlovákoknak, nagyrománoknak, össznémet demokratikus köztársaságot tervező, egyesüléspárti osztrákoknak, és miért nem lehetett a magyaroknak a huszadik század elején, és milyen összefüggésben áll ez a trianoni tragédiával? – aligha megválaszolható a történeti perspektívák, illetve a többi náció törekvéseinek megértése nélkül.

Ezek iránt az égvilágon semmi érdeklődés nem tapasztalható (ismét csak kivéve maroknyi szakembert), Szekfű, Jászi, Németh László próbált legutóbb az első világháború utáni sorsforduló jelentéséről gondolni valamit.

A két világháború között – amikor az irredenta, a határrevízió, a revans volt a hivatalos világnézet alapja – a történelmi Magyarország visszaállításának stratégiai problémájaként vették szemügyre a Duna-medence etnikai, gazdaságföldrajzi, politikai, antropológiai, kulturális viszonylatait; politikailag pedig az utódállamok bomlasztásán, befolyásuk és összefogásuk gyöngítésén dolgoztak (pl. a horvát – szerbellenes, usztasa – szeparatizmus támogatásával), de a hatalmas összegyűjtött anyag csak azt dokumentálta, hogy a régi magyarországi nemzetiségek el akartak szakadni a magyar államtól (akárcsak a lengyelek a német, az orosz, az osztrák birodalomtól), s mutatta a magyar vezető körök bizonytalanságát – még Trianon után is! – abban a tekintetben, hogy az összekeveredett, vegyes lakosságú Duna-medencei területek sorsával legalább intellektuálisan, szellemileg mi az ördögöt kezdjenek. (A gróf Teleki Pál vezérletével folyt munkálatok inkonkludensek.) Az erdélyi magyarság – abban az időben értelemszerűen: protestáns magyarság – nagy képviselői végletes, merev álláspontot foglaltak el: Makkai Sándor szerint a kisebbségi lét átok, László Dezső szerint áldás. Kísérlet a masaryki értelemben vett (nemzeti) „világforradalom” megértésére, a szomszéd népek históriai megismerésére akkor is alig történt, azóta pedig még kevésbé, hiszen az ismert (egyébiránt: indokolt) sérelmi diskurzusok nem tartozhatnak ide. Az 1989 utáni eszmélkedésnek olyan új elemei vannak, mint a – nagyon finoman szólva – zsákutcának bizonyult bécsi döntések félig-meddig rehabilitációja (ami még akkor is problematikus, ha a bécsi döntések szerepét Magyarország második világháborús végzetében itt most figyelmen kívül hagyjuk és csak a szűken vett etnikai szempontot vesszük tekintetbe), ami nem  vezet sehova. (Hála Istennek még a szakadékba se.)

A mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére – meg se említem a fölületes bűnbakkeresések népszerű társasjátékát –, a szükséges értelmező munkát nemzedékek nem végezték el (bár az adatgyűjtő és adatrendszerező történettudományi, szakmai munka csörgedezett a közismeretlenség fátyla mögött), az egykori Monarchia területéről szerzett szellemi élmények, történeti intuíciók értéke szinte észlelhetetlen. A tárgyra vonatkozó esszéirodalom úgyszólván kivétel nélkül visszavetíti az utódállamok kései etnikai valóságát a múltra, mintha nem lett volna német nyelvű közvetítés a Monarchia kultúrái között, mintha nem lettek volna városaink kétnyelvűek vagy többnyelvűek, mintha nem lett volna közös nyelvünk a goethei, herderi, humboldti humanizmus, mintha nem írt volna németül is Széchenyi, Eötvös, Masaryk, Lukács, mintha nem beszélt volna Krleža és Rebreanu magyarul úgy, mint az anyanyelvén, mintha magyar és szlovén és cseh polgári családok nem németül leveleztek volna és írták volna szép füzetekbe a naplóikat. Mintha nem is a Monarchia dőlt volna össze.

A nagyon is fájdalmas és tragikus komplexitás – hiszen a második világháború idején bekövetkezett összeurópai tragédia egyik oka a megold(hat)atlan Habsburg-birodalmi dilemmák pokoli utóélete volt, amely ma „európai” álarcban folytatódik – ismeretlen marad, bár tudattalanul hat, ám a fölszínen megy a fölületes szófia beszéd, a románok így, a magyarok úgy és így tovább a dögunalmas végtelenségig.

Így nem lehet, nem szabad a trianoni bajokról írni. A dolog mára végtelenül nevetségessé vált, amikor mind a hivatalos Magyarország, mind a hivatalos Románia a Trianon-napot, június 4-ét állami ünnepként jelöli meg: gyászünnep itt, örömünnep ott, „pukkadjatok meg” színvonalon. Kamaszos grundsovinizmus. Nem is túl hatásos uszítás. Kis híján kegyeletsértő értetlenség és tudatlanság. Az újságokban százesztendős, ezerszer megcáfolt pletykák. Megáporodott, besavanyodott átkok.

Mintha már csak történelem nélküli népek lennének Európában. Vakság, önös huzakodások, oktalan dühök. Magyarországon meg a külfölddel szembeni körkörös gyűlölet, a jobboldalon: a „dzsenderliberális” Nyugat megőrült; a magyar „balliberális” oldalon: a Kelet elmaradottság-maradiság, tekintélyelvűség, gáz. Ilyen klisékkel fölfegyverkezve látnak neki annak, hogy fölfogják annak a jelentését, hogy egészen más volt a haza, a kultúra, az állam, az anyanyelvi státusz, a legitimitási-lojalitási szerkezet (nem kizárólag nemzeti, hanem jórészt szupranacionálisan monarchikus, egyházi és katonai), amelyet szétvert az addig el nem ismert, állam nélküli nemzetek (mindenekelőtt a virtuális cseh és lengyel nemzetállamiság) elismerése miatt eleve forradalmi első világháború által kiváltott hármas (nemzeti, demokratikus és kommunista) világforradalom: érthetetlen és ismeretlen tényezők, meg nem értett és nem kedvelt egykori szereplők.

Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik. Ha a megismerés és a szeretet munkája olyasmi iránt, ami más, egészen más, mint a mi mai életünk s a belőle származó előítéleteink és vélt háttértudásunk, meg nem kezdődik, akkor jobb, ha nem mondunk semmit Trianonról, csak bevalljuk, hogy nem vagyunk rá se méltók, se alkalmasak, hogy csevegjünk róla. Annak a paradoxiának a fölfogása nem túl könnyű így, hogy a Monarchiához s benne fönnmaradt történelmi Magyarországhoz az az 1918-ban örökre uralmát vesztett magyar köznemesség ragaszkodott – amely a dualizmust soha nem ismerte el, s amely tömeghisztériákat és politikai válságokat robbantott ki, valahányszor valamelyik katonazenekar magyar területen el merte húzni a Gott erhaltét (ha nem tudnák, ez volt a császári himnusz, zenéjét szerezte: Haydn), vagy valaki ki merte tűzni valahol a császári (fekete-sárga) színeket –, s az se éppen szimpla ügy, hogy ugyanennek a nemességnek az utódai (a „keresztyén-úri középosztály”, a katolikus hivatalnokság és a tisztikar) voltak az irredenták, siratva az államalakulatot, amelyet az őrzött volt meg, amit valaha gyűlöltek: az összmonarchia s a fölforgató elemeket (a nemzetiségeket, a földosztásra vágyó parasztságot és a szocialista munkásosztályt – no meg a függetlenségi magyar sovinisztákat, azaz őket magukat) végső soron kordában tartó katonai hatalma.

Az egykori önmegtévesztésre rárakódik a mai.

Az egykori kegyes hazugságok – amelyekre még rosszul is emlékeznek – sziklaszilárd ténybeliséggé tömörülnek, s a hajdani gondolatokra kimondatott a damnatio memoriæ. Amit elhallgattak egykoron, továbbra is néma marad. Nemzeti emlékezetről trilláznak az amnéziások.

Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk.”

                                      (Szerző: Tamás Gáspár Miklós / Forrás: es.hu)

„Szabadulás Trianontól

2020. június 3.

Trianon-centenárium van. Evidenciaként kezeljük, hogy a centenáriumi megemlékezés mit jelent, mit üzen, pedig egyáltalán nem egyértelmű. Tíz évvel ezelőtt a magyar nacionalista és irredenta történelemszemlélet hagyományát, fogalmait követve és használva a magyar országgyűlés megalkotta és elfogadta „Nemzeti összetartozás napjáról” szóló törvényt, ekkor vált június 4., a trianoni szerződés aláírásának napja, törvény által kiemelt, szentesített emléknappá. Ahogy a közbeszédben leggyakrabban emlegetik, ahogy kötetcímek, tanulmányok hivatkoznak az eseményre: ez az évfordulója annak, hogy „elvesztettük Erdélyt”.

Valójában egy történelmi folyamatot kellene értelmeznünk. Ennek csupán egy mozzanata a trianoni szerződés aláírása. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, az utódállamok létrejöttét, a 20. századi imperializmus válságának folyamatát kellene átlátnunk száz év után. Hosszú, összetett történelmi korszakot, amely politikailag, társadalmilag, kulturálisan máig hat. Messze túl azon, hogy „elvesztettük Erdélyt”. Ha ezt a folyamatot valóban értenénk, a kifejezés, hogy „Erdély elvesztése”, nem is lenne érvényes, használható. Viszont teljesen másként értelmeznénk a regionális kapcsolatokat és identitásokat, az állampolgári jogokat, a térség nemzetközi kapcsolatait, azt a posztbirodalmi állapotot, amelyre itt, Közép-Kelet-Európában sajnos nem látunk rá.

Az ily módon gerjesztett, politikailag meghatározott centenáriumi láz arra ösztönöz mindenkit, hogy választ adjon a kérdésre: mi volt, mi lett? Hova jutottunk? Mivé lettünk? Miért-hogyan következhetett be? Mármint az, hogy „elvesztettük Erdélyt” (és „Felvidéket”, „Kárpátalját”, „Vajdaságot”). Azért használok idézőjeleket, mert a mai Trianonról szóló közbeszédben ezek a regionális megnevezések használatosak. Ezekkel jelölik azokat a területeket, amelyek a trianoni szerződés aláírása után az utódállamok részei lettek, ezek az „elcsatolt területek” a köztudatban. A szimbolikus térmegnevezés azonban hiányos, és leegyszerűsítő. Vajdaságot mondunk, de mindenki az egykori Jugoszlávia területén élő magyarokra gondol, holott Vajdaság csupán a szerbiai körzeteket jelöli, a horvátországi vagy a szlovéniai körzeteket nem. Ilyen a szimbolikus nyelvhasználat, és gondolkodás: kihullanak a rostáin a tények és a részletek. Végső soron „Erdély elvesztése” kiterjed a teljes területi átalakulásra. Erdély kitüntetett szerepet kap, Erdély az egykor volt és ma már elveszett, elvett Szent Föld a mai magyar közbeszéd mitikus, mágikus, nosztalgikus, szimbolikus nyelvhasználatában.

Erre a „veszteségre” vonatkoznak a fenti, kollektív identitás felől megfogalmazott kérdések. Sokszor hallani őket, de sokkal nehezebb értelmezni ezeket. Ki kérdez, ki beszél? Az egykor volt magyar állam nevében szól a kérdés? A mai magyar állam és a mai magyar állam területén kívül élő magyar közösségek nevében? Az egységes magyar nemzet nevében? Bizonyára politikai hovatartozása, kulturális kötődései szerint kinek-kinek van erre valamilyen válasza. Mindenekfelett azonban ott lebeg elmosódott kontúrjaival egy közös entitás, amelyet perspektívától függően láthatunk nagyon sokfélének. Egy kicsit ez is – az is a válasz. Gondolhatunk vesztesként az egykori magyar államra, Nagy-Magyarországra, a mai magyar államra, „Kis-Magyarországra”. Lehet ez a közös identitás annak a közös nemzetnek a képe, amelyet a mából projektálunk a trianoni döntés előtti múltba. És lehet ez a „mi” a határmódosítások utáni közösség, a Trianon-árvák közössége.

Mi következik a trianoni folyamat leegyszerűsítéséből és vissza lehet-e térni az összetettebb történelmi gondolkodáshoz? Mi következik a június 4. évforduló törvénybe foglalásából, az így meghatározott, kodifikált emlékezetpolitikából?

Az például, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését, Románia („Nagy-Románia”), Csehszlovákia (Csehország, Szlovákia), Jugoszlávia (Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Szlovénia) létrejötte történetét magyar nemzeti keretbe helyezzük. Annyit látunk, ismerünk ebből, amennyit a magyar nacionalista történelemszemlélet látni enged. Leegyszerűsödik Közép-Kelet-Európa múltja és jelene, beszűkül annak a térségnek az ismerete, amelyben a magyar közösségek élnek. Minden meg is kérdőjeleződik, hiszen ez az egész térség nem lenne, vagy nem ilyen lenne, ha nincs a június 4. „veszteség”. (Azért írom idézőjelbe ezt a veszteséget, mert ez egyfajta történelemszemléletben, a magyar nacionalista szemléletben érvényes, más nemzetállami, poszt- és szupranacionális szempontokból viszont nem.)

Ez a beszűkülés többek között a magyar közösségek szempontjából is információveszteség, kockázattal jár: történelmi dimenzióvesztés, a problémaérzékenység eltompulásának tanúi vagyunk. Mindezek nehezítik a probléma kezelést (pl. a kisebbségi érdekvédelmet) is, és bármiféle társadalmi párbeszéd fenntartását, legyen szó a magyar közösségeken belüli, vagy interetnikus, vagy államközi párbeszédről. A Horthy-rendszer irredentizmusa, a háború utáni magyar kormányok tagadó-hárító-elhallgató taktikája, a rendszerváltás után azonnal újraéledő Horthy-nosztalgia mind-mind felelőssé tehető ezért.

A Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény elfogadása, június 4. kiemelése, Magyarország (és még csak nem is a magyarság) nemzeti emléknappá minősítése ennek a folyamatnak a végpontja. Innentől kezdve ez határozza meg a magyar hivatalos, államilag támogatott, képviselt emlékezetpolitikát. Ennek a törvénynek a szellemében a mai Magyarország vesztes, és szemben áll Uniós tagtársaival, például Romániával és Szlovákiával.

A törvény preambuluma és szövege még tágabb, kockázatosabb értelmezéseket tesz lehetővé. Június 4-ét kiemelte a történelmi évfordulók közül, a magyar országgyűlés szó szerint „felszentelte”. A törvényhozó jogalkotóként hitvalló is, a Trianon-törvény megalkotói abban hisznek, hogy „Isten a történelem ura”. Ebből következően a békediktátummal a történelem ura, Isten előtt tartozunk elszámolással. Vajon ebből a szakralitásra való hivatkozásból milyen következtetésekre jutna a román nemzetállam államegyháza, az ortodox egyház? A katolikus többségű Szlovákia? És hogy lehet érvelni a szakralitás felől a szekuláris Európai Unióban?

A törvény szövegének elemzése – stílszerűen – megérne több misét is, kezdve attól, hogy a magyar nemzet államhatárok feletti összetartozását „valóságnak” tekinti és kinyilatkoztatja (mintha csak az Isten valóságosságáról szóló ökumenikus hitvallás egyik nemzetre vonatkoztatott, politikai átiratát olvasnánk), addig, hogy a nem Magyarország területén élő magyarokat más államok alávetettjeiként nevezi meg, és a magyarság számára Trianont a 20. század „legnagyobb tragédiájaként” határozza meg. De most tekintsünk el az alapos elemzéstől, fogadjuk el tényként, hogy június 4. az erre a kiemelt dátumra épített nemzet- és történelemszemlélet alapja. Ahogy György Péter fogalmaz: ez az „új alkotmányos mitológia”1 kiindulópontja. Ennek a mitológiának a rendszere határozza meg, hogy ki kicsoda a magyar politikai térben, illetve azon kívül, hogyan alakulnak a viszonyok, milyen a tér-idő szemlélet.

Nem csak totális világmagyarázó elv ez, hanem normatíva is, a „történelem kerekének visszájára fordítása”, a „tragédia” megszelídítése, jóvátétele: a veszteségekből, a „tanulságok levonásából” a magyar törvényalkotó „erőt kíván meríteni”. Június 4. így válik a kultusz forrásává-eszközévé is, így kötődik hozzá a nemzeti összetartozás, feltámadás rítusa is. A rítus-közösség tagjai számára mindenképpen.

De mi van azokkal, akik nem tagjai a rítusközösségnek? Akik nem élik meg Trianont a 20. század „legnagyobb tragédiájaként”. (Disztingváljunk: lehetnek olyanok, akik szerint Trianon „tragédia”, de nem a „legnagyobb tragédia”. És lehetnek olyanok is, akik szerint nem Trianon, nem a június 4-i diktátum a tragédia, hanem több más, a Monarchia széteséséhez vagy az utódállamok létrejöttéhez kötődő esemény – például a nemzetállamok megjelenése, vagy a nemzetállami nacionalizmusok radikalizálódása. És nagyon valószínű, hogy sokan látják úgy: Trianon nem tragédia, nem az Isten által irányított történelem megbicsaklása, hanem a népszuverenitás elvének érvényesülése). Akik nem „más államok alávetettjeiként”, hanem különböző országok, illetve az Európai Unió állampolgáraiként élnek?

A Trianon utáni, Trianonhoz kötődő szimbólum- és rítusközösség jellegét, működését a magyar társadalomkutatás több szempontból, több módszerrel évtizedek óta vizsgálja, tematizálja. Bár ez kiterjed a „történelmi Magyarország”, „Nagy-Magyarország” egészére, a mai Románia, Ukrajna, Szlovákia, Szlovénia, Szerbia és Horvátország területére, kiemelt szerepe mégis Erdélynek van. Bárdi Nándor már 1992-ben2 arra figyelmeztet, hogy az erdélyiség a „magyarságtudat kvintesszenciájaként” jelenik meg Magyarországon. A „modern Magyarországgal” szemben egy „másik Magyarországként”. Igaz, akkor – a rendszerváltás harmadik évében nem június 4., a diktátum aláírásának évfordulója volt a nemzeti emlékezetpolitika megkülönböztetett évfordulója, hanem június 16., Nagy Imre újratemetésének napja. (Érdekesen torlódnak ezek a napok: az újratemetés előtt egy évvel, 1988. június 27-én volt a rendszerváltó ellenzéki tüntetések nagy főpróbája, az úgynevezett Erdély-tüntetés, a romániai falurombolás ellen szervezett tiltakozás. Rá egy évre, június 16-án volt az igazi nagy demonstráció, Nagy Imre újratemetése. Rá 21 évre fogadja el az országgyűlés június 4-ét az összetartozás napjaként. Egymásra rakódnak és ki is oltják egymást ezek az évfordulók. Június a magyar szimbolikus politika hónapja.) A 301-es parcella mellett – emlékeztet Bárdi Nándor – már egy székelykaput is felállítanak az emlékezők – Erdély, Székelyföld a „nemzeti lelkiismeret” védjegye már ekkor. Ebben az időszakban – az 1989-es fordulat után – válik a csíksomlyói zarándoklat vallási eseményből mediatizált, politikailag támogatott „összmagyar” szimbolikus eseménnyé.3 A zarándoklatnak évszázadok óta volt politikai tartalma és funkciója, ez felerősödött a vallásgyakorlást korlátozó Ceaușescu-rendszerben, az „összmagyar jelleg” azonban csak a kilencvenes években társult. Ekkor válik a csíksomolyói zarándoklat a nemzeti „felmutatás” aktusává, „összmagyar” enumerációjának eseményévé.

Feischmidt Margit egy évtizeddel Bárdi Nándor diagnózisa után arról ír, hogy Erdély már nem „másik Magyarország”, hanem a történelmi nosztalgiának teret adó, azt közvetítő, a változó, modernizáló Magyarországgal szemben felmutatható „ellen világ” .4 Fontos hangsúlyeltolódások ezek. A kilencvenes évek elején – immár túl az Erdély-tüntetések össztársadalmi eufóriáján, az Erdély-szolidaritás és a segélyakciók mozgósító-megerősítő hatásán, de még a teljes társadalmi szembefordulásokon innen – elképzelhetőek voltak a párhuzamosságok. Ez még a többféle Magyarország ha nem is békés, nem is konfliktusmentes, de mégis kompromisszumra hajlandó együttélésének időszaka.

Az ezredfordulóra mélyültek a konfliktusok, és nem volt már az Erdély-tüntetésekhez, vagy a szolidaritási és segélyakciókhoz hasonló terapeutikus élmény. Ráadásul a kettős állampolgárságról szóló viták, majd a népszavazás végképp szembefordította Magyarországot és Ellen-Magyarországot.

Erdély „elvesztése”, „elcsatolása” ekkor következik be – legalábbis attól a Magyarországtól, amely a kettős állampolgárság kiterjesztésével nem értett egyet. Mondhatnánk, hogy ez a nacionalista és nem nacionalista Magyarország radikális konfliktusának az időszaka, de sajnos nincs érdemi nacionalizmus-kritikája a korszaknak. Nincs más a magyar nacionalizmuson kívül. Csak versengő nacionalizmusok vannak. Két kirekesztő diskurzus verseng egymással: az egyik a nemzetből zárná ki az állampolgárság intézményének kiterjesztését ellenzőit. A másik a szűken és szigorúan értelmezett állampolgári közösségen kívüliekkel kérdőjelez meg bármiféle kulturális-társadalmi közösségiséget. Kirekesztés vagy kirekesztés. Mindez – megint, micsoda egybeesés – mikor? Az Uniós csatlakozás éveiben.

Ez az elképzelt „ellenvilág” – jegyzi meg Feischmidt Margit – nagyon messze van az erdélyi emberek mindennapi életvilágaitól, otthonképüktől és lokális identitásuktól. Ebben az „ellenvilágban” nincsen szó „azokról a paraszti tradíciókról, amelyek nem a magyar folklórrepertoár részét alkotják, azokról a helyekről, amelyeknek nincsen közük a magyar kulturális emlékezethez, vagy olyan eseményekről, amelyek résztvevői nem magyarok, vagy nem mind magyarok”5. Nincs szó – teszem hozzá – Erdély Trianon után végbement társadalmi, gazdasági, ökológiai változásairól sem. Az ipari reformról, az iparközpontok létrehozásáról, a földtulajdon átrendezésének következményeiről, az erdőkitermelések tragikus történetéről, a bányaipar esélyeiről és drámáiról (ideértve a Zsil völgyét, a tiszai ciánszennyezést, a verespataki aranybányászat történetét). Erdély a maga „valóságosságában” – engedjük meg magunknak ezt a kifejezést, ha már a Trianon-törvény preambulumában előkerül a fogalom – teljességgel hiányzik a magyarországi Erdély-diszkurzusokból.

A beszűkülés végső (?) stádiumát György Péter nevezi meg, amikorra immár Erdély is végleg eltűnik, és marad az „ellenvilág”. A kvintesszencia kvintesszenciája, Székelyföld. „2013-ra félreérthetetlen, hogy az ország, az állam, a nemzet, a társadalom fogalmainak történetileg mindig instabil, kontextusoktól függően alakuló mintázata radikálisan átalakulóban van. Az aktuális haza mentális, kulturális és érzéki, mindenapi és ugyanakkor képzeletbeli valóságában ellenállhatatlan erővel megjelent a hívei által javarészt nem ismert kontinens: a virtuális autonóm Székelyföld”6

Ez az a térség, ahol (majdnem) zavartalanul gyakorolhatóak az emlékezetpolitika, a nemzeti reprezentáció rítusai, ahol (majdnem) zavartalanul művelhető a Trianon-kultusz és Trianon-újraértelmezés. Az etnikailag (majdnem) tiszta térség, ahol a nagy (román) nemzetállammal szemben meglebegtethető a kis magyar nemzetállam lehetősége (ezt nevezi a korabeli politikai folklór székelyföldi autonómiának). A térség, ahol a (kreált, hamisított vagy újraértelmezett) nemzeti hagyomány felmutatható: a székelyzászlótól a rovásírásos utcanévtáblákig, a székelyruha újra-értelmezéséig, a „székely” áruvédjegy piaci bevezetéséig.

Szemben Erdély vegyes lakosságú városaival, térségeivel, itt a hasonló reprezentáció tömeges támogatást élvez, minimális a kockázata az etnikai konfliktusoknak, válaszreakcióknak. A hivatalos román állami reakció ugyan elmarasztaló, restriktív: bírságokat szabnak ki azokra az önkormányzatokra, amelyek a hivatalos állami és térségi jelképeken kívül a jogilag el nem ismert székely zászlót is kitűzik. De ez csak erősíti a (román) nemzetállamon belüli (magyar) nemzetállam ideológiáját, létjogosultságát. 2013-ban a Kárpát-medencei Magyar Képviselők fórumán a magyar parlamentre is kitűzik a székely zászlót a szolidaritás jeleként, és a „kárpát-medencei” összetartozás jeleként. A rovásírásos feliratok Magyarországon, Szlovákiában, Szerbiában is megjelennek, a nemzeti radikalizáció, a Trianon-emlékünnepségek, az összetartozás napja alkalmából szervezett rendezvények mind-mind csupa székely szimbólumokkal lesznek tele, a nemzetpolitika „elszékelyesedik”. Az Erdély-vesztéssel, Erdély eljelentéktelenedésével párhuzamosan erősödik a Székelyföldként újraépíthető, visszavehető nemzetállam illúziója.

A „nemzeti összetartozás” mitológiája kiteljesedett, rítusai szabályozottak, kultuszához adottak a szimbólumok, a tér, az eszközök. Trianon „visszavehető”, és ebből a visszavételből „erőt lehet meríteni”. Lehet, hogy Erdélyt elvesztettük, de Székelyföldet még megnyerhetjük.

Mi történik, ha eltekintünk az ily módon leegyszerűsített és preparált Trianon-történettől? Ha a centenáriumot nem egyetlen dátumhoz kötjük, hanem hosszabb folyamatokban gondolkodunk. Ha nem akarunk eltekinteni a Habsburg-monarchia szétesésének okaitól, a mai Románia, Szlovákia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország létrejöttének körülményeitől. Ha Erdélyt nem egyszerűsítjük le a (kreált, átírt, brandesített) Székelyföldre? Ha nem tekintjük vesztesnek a mai Magyarországot, és nem tekintjük nyertesnek a mai Romániát, Szlovákiát, Szerbiát? Legfőképpen nem tekintjük szemben álló feleknek ezeket az országokat? Ha nem gondoljuk Trianont sem tragédiának, sem erőforrásnak, sem politikai rítusok és mítoszok forrásvidékének.

Június 4., a békediktátum aláírásának dátuma ily módon egy pont lesz egy hosszas folyamatábrán. A kortárs történetírás a folyamatot különféle címekkel foglalja össze. Romsics Ignác Erdély elvesztése címmel jelentetett meg 2018-ban tanulmánykötetet, amely megfelel a Trianon-veszteség (tragédia?) narratívájának, de mégis több évszázados perspektívából értelmezi a történteket. Erdély őstörténetétől egészen a 19. századig tekinti át vázlatosan az etnikai viszonyokat a térségben. Az első világháború eseményeinek tárgyalása előtt – szintén vázlatosan – kitér a Habsburg–Magyar Monarchián belüli viszonyokra, a magyar, a német (erdélyi szász) és a román nacionalizmusra is: mindegyiket a majdani trianoni döntés felől interpretálja. Nem kutatja, nem ismerteti az etnikai konfliktusokat a térségben, nem firtatja, hogyan hatottak egymásra ezek a nacionalizmusok. Tényszerűen megállapítja, hogy a 19. század végén az erdélyi román nacionalizmus feladatának tekintette a majdani egyesülés előkészítését7, és hogy a magyar homogenizációs politika „eredményes volt”. De nem ír az etnikai konfliktusok dinamikájáról, nem érinti a Habsburg–Magyar Monarchia területén élő etnikai kisebbségek szociális és gazdasági helyzetét. A felhasznált irodalom vagy elavult (a 20. század első éveinek kiadványai), vagy tudományos szempontból megkérdőjelezhető, szakmaiatlan. A kortárs román szakirodalmat nem ismeri, nem idézi, nyomokban sincs utalás erre.

Pedig épp a „nemzeti egység” mítoszának dekonstrukcióját végzi el a magyar olvasó számára meglepő radikalizmussal Lucian Boia az egyébként – két évtizede – magyar nyelven is megjelent Történelem és Mítosz a román köztudatban című könyvében8. Már ebből a munkából is egyértelműen követhető, mennyire nem volt általános, megszervezett, összehangolt program „Erdély megszerzése” a román politikai közösségben és kultúrában. A magyar történész középgeneráció hasonló „mítosz”-rekonstrukcióval, vagy legalább a mítoszok működésének elemzésével jelentkezik évek óta. (Zahorán Csaba a magyar közbeszéd és a Trianon-kérdéskör viszonyát vizsgálta9. Ablonczy Balázsnak két Trianon-mítosz kötete is van: 2015-ben jelent meg a Trianon-Legendák10, a centenáriumi évben az Ismeretlen Trianon11.) Hosszan sorolhatnánk az ilyen jellegű kiadványokat, cikkeket, köteteket: Trianon (legalábbis a rendszerváltás óta) népszerű téma, „piaca van”, és a lehetőség, hogy eddig ismeretlen tényekről értesülhet az olvasó, amúgy is vonzó hívószó. De azért több van ezekben a munkákban a „valamit eltitkoltak előlünk” narratívánál, a szenzációhajhászásnál. Az a meggyőződés, hogy a monarchia felbomlása nem érthető meg csupán makroszinten, a politikai döntéshozás szintjén. Hozzátartoznak a politikatörténet kevésbé látható, döntésekig el nem jutó folyamatai, a diplomáciatörténet. És mindenképp hozzátartozik a képhez a helytörténet, a mikroszint, a személyes élettörténetek, a sajtótörténet. Ilyen átfogó képet nyújt a Zeidler Miklós szerkesztette dokumentumgyűjtemény, Trianon12, ilyen személyes perspektívát mutat be a szintén Zeidler szerkesztette Praznovszky Iván-emlékirat13. Egry Gábor munkássága azért különleges, mert ő román (cseh, szlovák) és magyar forrásokból egyaránt dolgozik, követi a román (cseh, szlovák) szakirodalmat is, legfőképpen: az etnikai konfliktusok, identitásváltozás dinamikáját is dokumentálja, elméleti keretbe helyezi.14 A Trianon-kép az utóbbi években árnyalódott. Dacára a Trianon-törvénynek, a Horthy-korszaktól hozott, majd továbbfejlesztett Trianon-mítoszoknak, rítusoknak.

Már a Trianon-törvény elfogadásakor egyértelmű volt: új, reflektív tudományos eszköztárra, fogalomtárra van szükség, valamint arra, hogy a társadalomtudományok ellen tudjanak állni a politikai nyomásnak, propagandának. Nem volt ez mindig sikeres az utóbbi tíz évben. A 2012-ben kirobbant, Gerő–Romsics vita (amelynek különböző hozzászólásai az Élet és Irodalomban, a HVG-ben, a Magyar Narancsban, a Magyar Nemzetben, a Heti Válaszban, a Népszabadságban, a Mozgó Világban, a Galamuson, az Örülünk Vincent blogon – egyszóval az akkor még létező és működő magyar sajtóban jelentek meg) résztvevőjeként Kovács Éva teszi ezt szóvá15. Amellett érvel, hogy amennyiben sikerülne megszabadulni a módszertani nacionalizmustól, és Trianont nem csupán a Magyar Királyság kontextusában vizsgálnák (illetve – teszem hozzá, nem a Trianoni békeszerződés aláírásának napjához kötnénk), ha „a 19. század közepétől a II. világháborúig terjedő időszak társadalmi folyamataiba ágyazzuk”, más, tágabb horizonton, az eddigiekhez képest alternatív perspektívából tudnánk értelmezni. Ezen a történelmi horizonton pedig a „Trianon-trauma” nem értelmezhető.

Nem azért, mert tiszteletlenek lennénk mindazokkal, akik a Magyar Királyság felbomlását megélték, akik valamilyen hátrányt szenvedtek el, azokkal a következő generációkkal, akik az utódállamokban élve szenvedtek el hátrányt. Hanem azért, mert a személyes, egyéni, pszichológiai folyamatokra visszavezethető kifejezés nem alkalmas általános használatra, történelmi események, jelenségek vizsgálatára, leírására. Ha „Trianon-traumáról” beszélünk, „tragédiáról” (ahogyan a törvényalkotó), ha egy elképzelt beteg (a nemzet?, a magyarság?) sebeit gyógyítjuk mítoszokkal, rítusokkal, akkor sajnos a képzelet határain belül maradunk. Ennek az imaginációnak súlyos ára van: ebből a képzelgésből születik a „másik Erdély”, az „ellen Erdély”, és ezért vész el a valódi (valóságos!) Erdély, a tényleg megélt impériumváltás.

Mi a megoldás tehát? Szabadulni a leegyszerűsítéstől, az egy fókuszú megközelítéstől, a módszertani nacionalizmustól, a június 4. szentségétől, hogy a Monarchia szétesésének hosszú folyamata érthetővé váljék. A különös és tragikus az, hogy ennek a munkának a jelentős részét már magyar társadalomkutató 91 évvel ezelőtt elvégezte. Közel vagyunk ehhez a centenáriumhoz is: 1929-ben jelent meg Jászi Oszkár műve, A Habsburg monarchia felbomlása angolul16, majdnem négy évtizede magyarul is olvasható17. Megfelelő alap ahhoz, hogy a monarchia felbomlását, illetve a felbomlás után keletkezett államok társadalom-, gazdaság- és politikatörténetét, mikro és makro szinten, a long durée perspektívájában értelmezni lehessen. Tökéletes keret ahhoz, hogy tisztázni lehessen, milyen viszonyt alakítható ki a szaktörténeti, antropológiai, szociális megközelítések között. Az 1912-ben megjelent, majd 1986-ban kiadott A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés18 elemzésként, kordokumentumként, szociográfiai szempontból is felbecsülhetetlen. Jászi Oszkár azonban folyamatosan indexen lévő szerző, akinek a publikálásáért a rendszerváltás előtt is küzdeni kellett, és aki nyilván nem összeegyeztethető a mai magyar politika és hivatalos történelemszemlélet nacionalizmusával. De akinek a munkássága megfelelő hivatkozási alap lehetne ahhoz, hogy a Duna menti országokban elinduljon a nyílt, tabukat, ellenségképzést nem ismerő párbeszéd az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáról és annak következményeiről. Nem szoborállításokkal, nem néma megemlékezésekkel, nem zászlófelvonásokkal, hanem „valóságos” emberek „valóságos” részvételével, állandó dialógusával.

Ha csak a Jászi által A nemzeti államok kialakulása és a nemzeti kérdés című kötetben dokumentált-elemzett folyamatokat vesszük alapul, már akkor is elmondhatjuk, a mögöttünk lévő száz év nagyon sok szempontból a megelőző száz év tükörképe. Az asszimilációs kísérletek, a kisebbségi oktatás hiánya vagy rossz minősége, a helységnévhasználat (és úgy általában a szimbolikus politika) körüli állandó konfliktusok – mind, mind túlontúl ismerős helyzetek ma is. El egészen – ismét csak Jászi által dokumentálva – a kisebbségi politikai szervezetek korrupciójáig, az anyaország–kisebbségi közösségek érdekorientált, manipulatív viszonyáig. Románia és az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő románok között épp oly ellentmondásos volt a viszony, mint amilyen ellentmondásos ma az erdélyi magyarok és Magyarország között. A frontvonalban ott álltak a valamikori román értelmiségiek, akiket a Monarchiában gyanús elszakadáspárti ügynöknek, Romániában nemzetáruló magyar bérenceknek tartottak. Idegennek itt is, ott is.

Románia létrejötte nem csak a magyar közösség számára volt nehezen feldolgozható, de az új ország román nemzetiségű állampolgárainak is – derül ki például Lucian Nastasă kutatásaiból.19 Harc a megszerezhető földekért, állásokért. Elvesztett és megszerzett státuszok, a régi elitek és az új elitek szembenállása: az 1918-ban születő Románia nyugtalan, egymás közti leszámolásoktól hangos országként jött létre. Amelyben eszkalálódott, sajátos-tragikus szerepet kapott a kisebbségi kérdés, az antiszemitizmus. Ha engednénk a leegyszerűsítő-pszichologizáló fogalomhasználatnak (ne engedjünk), akkor ma a Trianon-traumát együtt emlegetnénk a Románia-traumával.

Nem egyszerű revans az, ami az elmúlt száz évben történt: a struktúrák ismétlődtek. Az egyik nemzetállami keretet váltotta a másik nemzetállami keret. És úgy tűnik, nemzetállamokban strukturálisan ismétlődnek a kisebbségellenesség különböző formái is. Annyival enyhült a társadalmi nyomás, amennyivel sikerült lazítani a nemzetállami struktúrákon az elmúlt száz évben. Nem sokkal. Románia ma – még – nemzetállam. Magyarország pedig újra, deklaráltan „erős nemzetállam” kíván lenni. Idáig jutottunk, és így tapogatózunk száz év után is, az Osztrák–Magyar Monarchia messzire nyúló, sötét árnyában.”                            (Parászka Boróka  DUNSZT)

„Jegyzetek

1 A Trianon-kérdés értelmezési-jogi keretváltozása 1989 után. In Uő: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Magvető, Budapest, 2013, 337.

2 Mi van az erdélyi hátizsákban? In Világosság. 1992, 12. sz, 81–98.

3 Vörös Gabriella: A szakrális, a nemzeti közösség és az egzotikum élménye. In Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók. Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikációs Tanszék, Budapest–Pécs, 2005.

4 Feischmidt Margit: A magyar nacionalizmus autenticitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben. In Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók.

5 Uo.

6 A képzelt Erdély annektálása. In Uő: Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. 337.

7 Erdély Elvesztése. Helikon, Budapest, 2018. 59.

8 Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Fordította: András János. Korunk, Kolozsvár, 1999.

9 Zahorán Csaba: A Trianon Labirintus. A Trianon-jelenség és okai a mai magyar közgondolkodásban. In Szalai László (szerk.): A nemzeti mítoszok szerkezete és funkciója Kelet-Európában. L Harmattan Kiadó – Elte BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2013.

10 Ablonczy Balázs: Trianon Legendák. Jaffa Kiadó, Budapest, 2015.

11 Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.

12 Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Osiris, Budapest, 2003, 2008.

13 Zeidler Miklós (szerk.): A Monarchiától Trianonig egy magyar diplomata szemével. Olvasó Sarok Kiadó, Budapest, 2012.

14 Egry Gábor: Etnicitás, identitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában 1918 és 1944 között. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015.

15 Kovács Éva: Jeder Nachkried ist ein Vorkrieg. Trianon traumatikus emlékezetéről. In Élet és Irodalom, 2010/39.

16 Jászi Oszkár: The dissolution of the Habsburg Monarchy. Univ. Of Chicago Press, Chicago, 1989.

17 Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983

18 Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Grill Kiadó, Budapest, 1912. Rövidített változat Litván György előszavával: Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

19 Lucian Nastasă: Antisemitismul Universitar în România (1918–1939). Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet – Kriterion, Kolozsvár, 2011.”

1 hozzászólás

  1. A magyarok elleni felállás sokkal előbb kezdődött. Egy tény: nem szabadott volna semmilyen hódítót megállítani, tovább engedni kellett volna azokat, majd itt a többit felszámolni. A mostani berendezkedésű Nyugat-Európa, ebben az esetben már nem is létezne, mert csak a mi hátunk mögött mertek szemétkedni, de azt folyton. Magyarország férfi lakossága megmaradt volna, onnan, sem északról, se délről, semmiféle betelepítésre sor nem került volna. A betelepítettek ott ahová betelepültek, és majd a gyarapodásuk után; elfoglalták a Magyar területből amiért ők soha semmit se tettek. Az hogy utána mit tettek, nem jelenti, hogy a megkapott lehetőségeket megérdemelték, vagy megfizették volna, bár meghalni egy konfliktusban vagy csupán “valamit fizetni” földért, legelőért, házért és vízért; NEM ugyanaz. https://youtu.be/PC5tOFVex2g?t=42

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

A legnépszerűbbek

Új civil szervezet állított jelöltet az őszi időközi választásra

Július 5-én, vasárnap sajtótájékoztatón jelentette be dr. Bagó Zoltán önkormányzati képviselő, hogy új civil szervezet alakult a városban „Kalocsai Lokálpatrióta Egyesület” néven....

Német változások július 1-től

Július elsejétől fél évre Németország vette át Horvátországtól az Európa Unió Tanácsának soros elnökségét. Németország komolyan gondolja a koronavírus okozta válság kezelését,...

Július 1-től hatályos a potyautastörvény, és számos új jogszabály lép életbe

A július elsejével hatályba lépő, a társadalombiztosítási ellátásra vonatkozó változások döbbenetesen nagyszámú állampolgárt érintenek azzal, hogy a tb járulék befizetésének elmaradása, illetve...

“A gyakorlat és az elmélet kéz a kézben jár”

A korona vírus járvány idején néhány hónapra megállt a világ. Rohanó világunkban, amikor a 24 óra is kevés, hogy dolgaink végére érjünk a boldogulás...