Mindennapjaink része lett, hogy szembesítenek minket azzal: itthon, és szerte a világban hány ember betegedett meg, és hány embertársunkat veszítettük el a koronavírus miatt.
Mindennapjaink része lett, hogy az országok, települések vezetői hogyan próbálnak megbirkózni ezzel a járvánnyal, és gyakran hangzik el a „váratlanul ránk támadt” és a „nem lehetett erre előre felkészülni” mondat. Miért is nem? Hiszen évek óta figyelmeztettek a tudósok, hogy az emberiséget bármikor megtámadhatja egy világjárvány, amely pusztítóbb lesz minden eddiginél.
Meglehetősen dühítő, hogy évtizedek óta rossz viccek céltáblái a tudósok – környezetvédők – közgazdászok, akik képzettségüknek, kutató munkájuknak köszönhetően fel tudják hívni a figyelmet azokra a káros folyamatokra, amelyek a gazdaságot, a környezetünket, az egészségünket veszélyeztetik – az ezek elhárítására hivatottak pedig egyfajta öngyilkos nyegleséggel hánynak fittyet a riasztó jóslatoknak.
Mindeközben bekövetkeztek a gazdasági válságok, döbbenetes tempóban és mértékben pusztul életünk legfőbb alapja, a természet, és nyakunkon a megjósolt világjárvány.
Ó, jaj, bocsánat, hogyan is mondhattam, hogy nem foglalkoznak vele az arra hivatottak. Pedig dehogynem! Ja, nem az elhárításukkal, ellenkezőleg: a másikra hárításukkal. Igen, arra hárítják a bajok keletkezését, aki másként gondolkodik, másban hisz, más színű, vagy más vallású, stb.
A világméretű gondok, amelyek próbára tesznek minket, lehetőséget adva, hogy felismerjük a rossz irányt, az egyre alacsonyabb szinten zajló politika érdekhálóján akadnak fenn, ahol csak a hatalom és vagyon megtartása a lényeg, bármi áron. Ám ez a bármi a jövőnk, kérem szépen!
Mi lesz velünk, ha képtelenek leszünk felülemelkedni kicsinyes érdekeken, ha lemondunk a gondolkodásról, mert úgy érezzük, mindezt mi úgysem tudjuk megoldani? Pedig dehogynem! Mindenki, aki cselekszik a maga lehetőségeihez mérten, az hozzájárul ahhoz, hogy kisebbítse a bajt. Látjuk a példákat: a pokoli körülmények között, az egészségüket/életüket kockáztatva dolgozókat, a maszkokat varrókat, bajba került embereket pénzzel, adománnyal segítőket, a másoknak vásárlókat, az online oktatás igénybe vételétől elzárt gyermekeket tanítókat.
És sajnos, jönnek szembe az ellenpéldák is. Elkeseredett írásom oka egy mai hír: Putnok polgármestere egy gúnyos levélben visszaküldte a járvány okozta károk elhárítására felajánlott pénzadományt egy, az őszi választásokban ellene induló helyi lakosnak. Nyilván, nem egyedüli eset. Nyilván nem lesz következménye – pedig dehogynem: a koronavírus okozta járvány majd enyhül, és elmúlik. Vajon mikor múlik el a gyűlölet tudatos szításával a lelkekben okozott kár, és hogyan lehet megtölteni a szeretet erejével azt az árkot, amit azok ástak ember és ember közé, akikre ugyanezen emberek a településüket/országukat bízták?